Egy képeslap-kiadó emlékére

(Győri Lajos cikke, Múzsák Múzeumi Magazin, 1986/6. szám)

Weinstock Ernő 1893-ban született Nagyváradon. A négy reálosztályt szülővárosában végezte, s fényképezni egy Dajkovits nevű helyi fotográfustól tanult. Nála dolgozott egy évig, de nem szerzett segédlevelet. Édesapja óra-, ékszer- és fotóüzletében viszont gyakorolhatta a szakmát, mivel az ő feladata volt az amatőrök filmjeinek előhívása, illetve nagyítása és másolása.

1910-ben Budapesten keresett munkát: előbb a Nagy és Winberger-féle látszerészetben, majd Bienenstock Lipót üzletében alkalmazták látszerészsegédként.

1914-ben bevonult katonának, s később a repülőkhöz került légi fényképésznek. Több tucat fényképészt próbára téve, szigorú válogatás után döntötték el, kit vezényelnek ide. Mindenki kapott száz 13×18 centiméteres üveglemezt – negatívot – és száz fotópapírt. Ezeket kellett kopírozni. Volt, aki majdnem az összes anyagot elrontotta. Weinstock Ernő viszont – a legkülönbözőbb amatőrképek kidolgozásával szerzett gyakorlata folytán – szinte tökéletesen oldotta meg a feladatot.

Kiképzése után a cattarói öböl melletti támaszpontról indult a felderítő repülésekre. Előre meghatározták számra: a felszállás után hány perc múlva fényképezzen, milyen időközönként exponáljon újra.

A háború után, 1918-ban sok bajtársával egyetemben Budapestre jött, s 1919 tavaszán beállt vöröskatonának.Az 1920-as évektől kereskedelmi ügynökként dolgozott. Édesapja – miután nagyváradi üzlete tönkrement – szintén Budapestre költözött. A Weisz Géza tulajdonában levő, Rákóczi út 80. alatti fotóáruház üzletvezetője lett, s ide vették fel ügynöknek az ifjabb Weinstock Ernőt.

Az 1920-30-as években beutazta az egész országot. Ám ahhoz, hogy minél több nyersanyagot és felszerelést adhasson el, ezek használatára meg is kellett tanítania a fényképészeket. A vidéki műtermek többségében még napfény-papírra dolgoztak, és évtizedekkel korábbi módszerekkel másolták a felvételeket. Nem ismerték a gázfény- és a brómpapírt, s így kezdetben bizalmatlanok is voltak az újdonságok iránt. Hogy vásárlásra buzdítson, Weinstock reklámképeket készített, ezzel bizonyítva: mennyivel jobb minőségű az általa ajánlott alapanyag a hagyományosnál.

Tulajdonképpen ezeknek a reklámképeknek köszönhetően lett később képeslap fényképész. 1930 táján ugyanis egy orosházi fotókereskedő – látva szebbnél szebb munkáit – rábeszélte, készítsen levelezőlapot a helyi szövetkezet tanyájáról. A felvételt Németországban sokszorosították, s a kereskedő egy tételben megvásárolta valamennyit. Weinstock a sikeren felbuzdulva megpróbált más fotó- és papírkereskedőktől is megbízást szerezni, azonban hamarosan tapasztalnia kellett, hogy a legtöbbnek állandó fényképésze és szállítója van. Ezért megrendelés nélkül, némi anyagi kockázatot vállalva fotografált azokon a településeken, ahol ügynökként megfordult. Azután megrendelte a képek szériagyártását, és amikor a sokszorosított levelezőlapok elkészülte, megvételre ajánlotta őket a kereskedőknek. Ezek látva a képeket és hallva a kedvező ajánlatot, bár korábban visszautasították, most kivétel nélkül mind vevőkké, megrendelőkké váltak. A képeslapokat ekkor már a Tolnai Nyomdában gyártották.

Weinstock Ernő felvételeit Zeissikon kamerával, 10×15 cm-es üveglemezre készítette. Ahhoz, hogy a fényképezőgép minden tekintetben kiszolgálja őt, 22(!) ponton alakította át a kamerát. Felszerelése nyolc-tíz kilogramm lehetett, és egy-egy útra tizenkét dupla kazettát vitt magával.

Már a kezdetekből gondosan archiválta valamennyi munkáját. A lemezekre és a másolatokra rávezette a készítés helyét, idejét és azt is, mit ábrázol a kép. Így szorgalmas munkával összegyűlt hatezer felvétel, amelyről számos másolat készült az évtizedek folyamán. Húsz évig járta az országot és fényképezte a városok, települések jellemző motívumait. Két utazás között pedig a nyomdában volt. Személyesen ellenőrizte a minőséget, s mindaddig ott maradt a nyomdagépek mellett, amíg a teljes széria el nem készült. Egyike az elsőknek, akik rájöttek: a képeslap-kiadás akkor kifizetődő igazán, ha nagy a példányszám. Ez az egyszerű felismerés tette őt – számos versenytársa ellenére – az egyik legnagyobb képes levelezőlap szállítóvá.

1945 után két évig háborús bűnösöket fényképezett a bűnügyi nyilvántartó részére. Ekkoriban magyarosította nevét szülővárosa tiszteletére Nagyváradira.

Ez idő tájt mindössze 11 olyan felvételt exponált, amelyet regisztrált nyilvántartásában. 1947-től 49 közepéig viszont ismét vállára vette a felszerelést és több száz felvételt készített az újjáépülő, szépülő városokról. 1948-ban kérvényezte, hogy képes levelezőlap kiadóvállalatot alapíthasson, az engedélyt megkapta. Belépett a Kisiparosok Országos Szabadszervezetébe, ahol a fényképész szakosztály tagjai között tartották nyilván. 1952-től a képes levelezőlap gyártása állami monopólium: a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata foglalkozott ezzel. Nagyváradi Ernő is itt helyezkedett el, de új felvételeket már nem készített. Régi fotóinak sokszorosítási jogát vásárolták meg tőle, felvételenként 5 forintért.

1956 őszétől egészen nyugdíjazásáig a Fővárosi Fotó Vállalat képeslap üzemében dolgozott.

A kilencvenkét évesen elhunyt fotográfusban azon kevesek egyikét tisztelhetjük, akinek életműve kerek egészben maradt az utókorra.

Becsüljük meg!

%d blogger ezt kedveli: